A küzdelemmé nemesülő szépség – vagy a szépséggé nemesülő küzdelem 

 

A járványügyi (utó)hatások által okozott korlátozásokkal kellett szembesülnie a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep kuratóriumának, mikor az idei programot összeállította, s azt meg is kívánta valósítani. 

Először úgy tűnt, hogy – sok más alkotótáborhoz hasonlóan – elmarad (a februárban összeállított névsor több külföldi, határon túli és az ország másik szögletéből érkező alkotó nevét tartalmazta, sőt, megérkezett már a legtöbb visszajelzés is), aztán virtuális formát kezdett ölteni (afféle „online részvétellel”, alkotói bejelentkezésekkel és internetes tárlattal). Már a kuratórium tagjaként sem titkoltam, hogy a virtuális művésztelep ötletét nem pártolom. 

Nincs kollégiumi szállás, de vannak utazási nehézségek; nincs pályázati támogatás, vannak viszont fölmerülő anyagköltségek? A döntés időpontjában azt még nem lehet tudni, milyen szabályok irányítják a közösségi érintkezést? – Kevesebb művészt kell meghívni: eddig is fontos volt a helyi alkotók művésztelepi munkába való bekapcsolása, legyen több böszörményi, illetve közeli településről érkező köztük. Legyen „napközis” jelegű a tábor, s két hét helyett csak egyhetes legyen, melynek megfelelő helyszíne a Maghy Zoltán Emlékház, helyiségeivel és tágas udvarával. A szabadtéren megvalósítható a közösségi alkotónap, ebbe a város lakói most is bekapcsolódhatnak; s a záró tárlat is legyen rendhagyó: az alkalomra installált, keretezés nélküli munkáknak abban a környezetben történő kiállításával, ahol azok születtek.

Végül tizenkét művész vett részt a július 6–11. közötti művésztelepen, részben Hajdúböszörményből, de hatan debreceniek voltak, Szepessy Béla pedig nyíregyházi, aki egy fametsző mesterkurzust is vezetett a böszörményi érdeklődők bevonásával; a nyílt alkotónap mellett volt művésztelepi kirándulás, slambucos vacsora. Állandó volt a munkának a közösségi hálón való dokumentálása (Kupás Csilla művésztelepi titkár elkötelezettsége révén); a virtualitásnak is jó terepe volt Rácz Imre, a művésztelep szakmai vezetője kezdeményezése, hívására többen is „bejelentkeztek” azok közül, akik most nem lehettek jelen; megvalósult a virtuális tárlat. És a záró kiállítás is, mely ugyancsak felvillantotta a nemzetközi attitűdöt a „közös projekt” révén, mely ezúttal a légiposta-borítékok megfestése volt. S már meg is érkeztünk a telepi munka értékeléséhez.

A „légiposta” a mail art, a küldeményművészet tradíciójához kapcsolódik – az „üzenethez”, ami most többletüzenetet kapott, közte például azt is, hogy minden körülmény között megvalósítható a valódi „kézjegy-hagyás”, a valódi kapcsolat is kialakítható, a valódi művészi kézjegy sem veszíti el a jelentőségét. A borítékok jól reprezentálták ráadásul az egyéni művészi jegyeket is. A szombat délutáni záró-tárlat vezetésére igen sokan gyűltek össze, a megnyitó nem is hagyományos volt, inkább bekapcsolódás egy olyan párbeszéd-folyamatba, melyet a művészek indítottak el munkáikkal, egyfajta hangos, kérdő- és felkiáltó- vagy gondolatjeleket megfogalmazó gondolkodás. Ennek néhány töredékét jelölöm alább.

***

Sokan foglalkoztak a tükröződés művészi problémájával, köztük Szepessy Béla – a korábbi „Tükör által…” ciklusával nemcsak kompozíciós, de időbeli értelemben is önmegismerő játékba hívta a nézőt, mintegy a tükör „médium”-szerepét is újra kívánva értelmezni. Szepessy most ecsetrajz krokik sorozatát mutatta be, azokban arra is felhívta a figyelmet, hogy egy karakter- vagy helyzettanulmány más jelent önmagában, mint sorozatba illesztve. Művészi koncepcióvázlat ez, archaikus vagy archaizáló tükör mindaz, amibe bevonjuk a nézői tekintetet; közben a játéknak is fölértékelődik a szerepe: a hétköznapit és alkalmit tudja visszavezetni a szakrális és egyetemes szintekig.

Helyzet- és karakterrajzokat kínált Durucskó Zsolt is, az ő nagyobb méretű grafit lapjaiban azonban már a grafikai „események” jellé válási folyamatát is érzékelni lehetett. Nemcsak a férfi és nő, a külső és belső világ, a képzelet és valóság közötti viszony, hanem – mintegy a Don Quijote-i reményben megtestesülő reménytelenséggel – a „képzelet-valóság” sajátosságait faggatta, értve alatta groteszk vagy „fölösleges hősiességet” is. Ráadásul kompozícióinak „közel-távola” olyan egzisztenciális kettősségre mutat rá, mint például hogy ami távolról csak jelnek (tömbbé, alakká formálódó) gesztusnak látszik, az közelről tele van sok érzelemmel és történéssel (a megtörtént bánatával és a megtörténhető reménységével).

Az archaikus jelszerűség évtizedek óta irányítja (az ezúttal „home office” formát választott) Fátyol Zoltán művészetét. Vegyes technikájú műve látszólag a korábbi „jelek” új konstellációba állítása, viszont – mivel a költő és képzőművész Fátyol a kép mellett a szót is fontosnak tartja a mű üzenetében – a cím jelentősen árnyalja a gesztusok szerepét. „Légzésjavító” – könnyű megoldást kínál a „pandémiás” helyzetre való asszociáció, ám gondoljuk tovább: légzés, lélegzés, lélek-zés. A levegő archetípus, életadó elem; a légzés szabályozza életfunkcióinkat, a lélek-zés azonban az életadás eredetét, a „teremtő lelket” állítja középpontba.

A másik „home office”-alkotó a hajdúböszörményi Pálfi Gyula, akinek mind a két vegyes technikájú képe címében ott van a „hangulat” – az egyiken jelző nélkül, a másikban „szürke” jelzővel látva el azt. A címadás itt – az előbbivel szemben – nem útbaigazító, hanem félrevezető, megtévesztő, s ha észrevesszük a megtévesztés szándékát, akkor fölfejthetjük a jelentést. A „hangulat” eleve tiltakozik a képeken jelölt expresszív és dekonstruáló kompozíció ellen, így hangulat helyett magam egyrészt indulatról, sőt, inkább gondolatról beszélnék. S fölsejlik a párhuzam, az egymásra hatás, a referencia a hangulat és gondolat között. Vajon a hangulataink befolyásolják gondolatainkat? Igen. Rossz hangulatban hajlamosak vagyunk rosszat gondolni, rosszul ítélni meg dolgokat, míg jó hangulatban mi is megtéveszthetők leszünk – akár a rossz gondolatoktól is. Pálfi Gyula nekem azt is üzeni: lépjen a gondolat elé a hangulat, akkor talán mi magunk is tudjuk saját hangulatainkat (viszonyulásainkat majd érzelmi és asszociatív ítéleteinket) befolyásolni. Ez azonban kemény harc (talán nem véletlen, hogy e „hangulat”-képeken az egzisztenciáért folytatott küzdelem stációi jelennek meg…

S ha már küzdelemről szóltunk és bizonyos „filozófiai” vonatkozásokról, a további példák lehetnek erre Makai Imre festményei. Képein tulajdonképpen azt keresi és mutatja be: hogyan lehet a káosz állapotából megteremteni a harmóniát. Makai „színes” világába már régebb óta beletolakodott a rózsaszín (s annak sokféle pasztelles árnyalata), a festő azonban nem valamilyen idilli boldogságot mutat be, hanem éppen a hadakozást. Nem végeredményt látunk a képen, hanem magát az utat, a keresést, a küzdelmet. A szándékot és elbizonytalanodást, az erőgyűjtést és szemlélődést, a reményt és kiábrándulást, a remény harcát a hiábavalóssággal – így a káoszból a harmóniába vezető út magának a Küzdelemmé nemesülő Szépségnek a harca.

Fekete János is küzdő ember, noha nem egyszer féltettük, hogy „föladta” a látvánnyal való küzdelmet, és megelégedett a látvánnyal. Most azonban kiváló „festménytanulmányai” születtek „légipostai” képein is, táblaképein egzisztenciális érvényű kérdéseket vetve föl. Úgy vélem, mintha a karantén-helyzet valamilyen felszabadulás-többletet eredményezett volna nála: most nem a látványt, hanem a látvány-előtti és látvány-utáni (vagy a mögötti, tehát érzelmi hatásbeli) állapotokat tükrözi. Képei expresszívek (érzelmiek és indulatiak), felismerve, hogy a Szabadság is a korlátok harca, például a rózsaszín idill küzdelme a sötét éjszakával (s másik képén szükségszerűen ábrázolódik a sötétség magánya).

Ezzel a sokszor sérülékeny férfierővel (Fekete) és a válsághelyzetekbe állított nőies érzékenységgel (Makai) állhat szemben a világszabályozó nőies tünékenység (Bujdosó) és a nőben átlényegülő maszkulin erő (Láng). Míg Bujdosó Mária az átváltozásokat légiessé váló tükörszerűségükben ábrázolja, Láng Eszter olyan frigyet faggat, melyben a szerves és absztrakt, a sejt és a sejtés találkozik. Mind a két művész fontosnak tartja az építkezést – Bujdosó a hangulatok és érzelmek mozgásában-modulációiban; Láng az építkezés, osztódás-növekedés sajátos dichotómiájában. Bujdosó Máriánál a benyomások festői (az olaj ellenére is légis akvarell-hatásokat keltő) hullámzása, Láng Eszternél a természet geometriája és a geometriai természet rejtett kapcsolatainak föltáró szándéka révén.

Nemcsak a fotó-, de a képzőművészet egyik irányítója is a fény. Rácz Imrét, a művésztelep vezetőjét gyakran jellemezzük a „fénykereső” festő jelzővel (utóbbi önálló kiállításának címében is szerepel: Csend után fény). Minden művész célja közt szerepel valamilyen magánmitológia megteremtése – amit szoktunk az „önálló alkotó világ megformálásaként” is jelölni –, s mint minden mitológiának, a magánmítosznak is megvannak a velejárói: állandó toposzai, visszatérő jelzői és motívumai. Rácz Imrénél néhány éve ez már a „fény”, illetve annak viselkedése. A megfoghatatlan, a nem-fizikai kifejezése a célja, mely a kvantumfizikai szabályok szerint is egyszerre viselkedhet hullám- és részecskeszerűen. Ez a művészetben nem más, mint a vágyakozás fizikai és nem-fizikai formáinak a kifejezése. S Rácz Imre képein a fölsejlő emberi figurák: fizikai meghatározottságukban is a nem-fizikai (metafizikai) iránti emberi vágyat mutatják.

A fotó látszólag „fény-kép” – tehát itt is a fénnyel és képpel van dolgunk –, de a fotó mégsem a fényképezőgépet igényli, hanem elsősorban a fölfedezett témát és magát a fotóst. Kovács Gábor hosszú idő óta dokumentálja és segíti a művésztelep munkáját, most viszont teljes jogú tagja lett annak, ráadásul a dokumentum kétfajta karakterére irányította rá a figyelmet. Nemcsak életképeket és műtárgy-reprodukciókat készít, hanem reflektál képével egyrészt a természetre, illetve a természetre reflektáló művészetre. Dokumentál és teremt. A festőpaletta (mint „dokumentum”) a fotós teremtő képzeletének tárgyává válik ugyanúgy, mint a teremtett (mindig elhaló, önmagát mindig újjáteremtő) természet. A fotó azonban nem csak észrevesz. A fotó komponál is: megfigyel és kiválaszt, installál és újragondol. 

Az „újragondolások” kiváló példái Varga József grafikái. Ő volt az elmúlt év Káplár Miklós-díjasa, önálló kiállítását viszont csak jövőre rendezi meg a telep – de a káplári emléklenyomat rögzítésének szándéka most is ott munkált benne. A múltba-tekintő Káplár-alak áll a grafika középpontjában, visszatekintésének tárgya (a kép bal oldali, múltat reprezentáló felületén) pedig egy régi böszörményi kapu, a deszkafelület és a rozsdásodó kulcslyuk asszociációival. A múltban már benne van a jelen – és a jövő felelőssége is: mit fogunk kezdeni a múlttal? A kapuhoz szorosan kapcsolódik Varga József másik kedvelt motívuma, az ablak. Jelenléti ívének különös és perspektivikusan is meglepő beállítása a három idősíkot ötvözi: az ablakba-tekintés a jelen, az ablakban azonban a múlt és jövő egyaránt megjelenhet. Honnan nézünk hová: Belülről kifelé, vagy kintről befelé? A múltból a jövőbe – vagy jövőből a múltba? 

Válaszokat Uzonyi Ferenc sem ad, csak a kérdéseket gyarapítja. Legelőbb is azt, hogy az egyre monumentálisabb absztrakt festményeivel figyelmünket (illetve a nemzetközi műkereskedelmi piac érdeklődését) fölkeltő művész a karantén óta miért fordult a kisméretű grafika, az ecsetgesztusok, a fekete-fehér jelek felé? Autonóm lapjain a szín- és formagesztus variációival is kísérletezik, legerősebb azonban a fehér felületen hagyott fekete ecsetjel mellett az a sorozat, mely körös motívumaival az egyetemesség és a kiteljesedés gondolatához társul. A kerekség és széttöredezettség persze együttesen jelenik meg – nemcsak a nap és hold, férfi és nő szimbólumai (jelek, jelképek egymáshoz való viszonya, mozgása, az irányok és egybekapcsolódások vagy szétválások) fontosak, hanem a kerekségben, a kapcsolatok között teremtett űr jelentésének a fölfejtése is. A festmények hangulatoktól és tükröződés-lenyomatoktól lesúlyozott, de a hangulat expresszív irányítása alá kerülő tere, most önálló „üres” tér. Ami eddig körbe- és egységbe font, az most megmarad az egységet kereső körként, spirálként, önmagából önmagába elmozduló ívként. Folyamatos mozgásként a megfejtésre váró állandóságban. 

Küzdelemmé nemesülő szépségben. 

És szépséggé nemesülő küzdelemben. 

Vitéz Ferenc Phd.

 


 

 


 

Párbeszédformák az egyetemesség lokális tereiben

 

A hazai nemzetközi művésztelepi és szimpózium mozgalom a rendszerváltozás után elveszítette ún. ideológiai cselekvésjellegét. Az átmeneti bizonytalanságok (kiüresedés, megszűnés; át- vagy megalakulás; útkeresés, profilváltás stb.) után mára jól látszik, hogy országszerte az egyetemes művészi nyelvteremtés és -közvetítés, illetve a helyi, regionális értékképzés, identitás-alkotás, vagy gyakran a jó értelemben vett településmarketing része lett. 

Csak néhány kiragadott példát említve, kelettől nyugatig: a bodrogközi Lácacsékén néhány művész három éve hozott létre alkotótábort; a szabolcsi Vaján a ’90-es évek közepén alakult művészteleppé a – kezdetben hortobágyi és gyergyószárhegyi gárdára alapozó – Molnár Mátyás által kitalált alkotóház; húsz éve működik a Dósai Nemzetközi Alkotótábor, Dél-Amerikába is eljuttatva a jászsági falu hírét; 2001 óta a hagyományos és kísérleti plasztikai kezdeményezések otthona a zalaszentgróti Villa Negra szimpózium. A Nagykanizsa melletti Kisrécsén a Ludvig Nemzetközi Művésztelep – a hazai mellett távol-keleti és arab országok, orosz, német és mediterrán – alkotói éppen húsz éve reprezentálják a kortárs modern művészeti repertoárt és világ-képeket. 

Ebben a közegben különleges feladat és felelősség hárul a Hajdúsági Nemzetközi Művész-telepre: az ország legrégebbi folyamatosan működő hajdúböszörményi művésztábora egyszerre cselekvő tradícióőrző; profilváltásának állandó része a művészi úrkeresés; párhuzamosan törek-szik a helyi reprezentációra, a határon túli magyar és a nemzetközi művészi párbeszédre, illetve a klasszikus és kísérletező tendenciák felmutatására vagy ötvözésére – az egyetemesség lokális tereként.

Az 56. idényre hét országból (s hat magyar városból) érkezett 16 művész között vannak visszatérők – az előző év nívódíjasai például mindig meghívást kapnak a következő alkalomra. A június 29-i nyitó kiállításon a 2018-as Káplár Miklós-díjas Pálfy Julianna mutatkozott be: képei jó példái annak, hogyan lehet a mondanivalóhoz ötvözve egyénivé tenni a különböző stílusok (látás- és kifejezésmódok) elemeit. Új munkája (Így épült a házunk) leginkább konstruktív-kubista szürreálisnak mondható, ugyanakkor egyszerre szerves és ironikus; a Dőlt szögek pedig bár geometrikus világot sejtet, a szabálytalan formák lenyomataiban a folyton mozgó világ képlékeny jelei sűrűsödnek össze.

Az újra meghívott nívódíjasok közt Drozsnyik István az egzisztenciális motívummá emelt székeket most fémplasztikáiban idézte meg, ám nagyméretű (100x70 cm-es) ceruzarajzaiba, Picasso- és Chagall-parafrázisaiba, ugyanazt a szakrális-szarkasztikus lételvágyódást fogalmazta, mint a székekkel szimbolizált szerepcserébe és játékba. A szlovákiai František Turcsányi a „sűrű lét” élményrétegeit (Sörveszély) és a bizonytalanság átmeneteit (Ár-adás) festette; az orosz Ludmilla Hozjaseva iparművész nemezmunkáinak anyagélményében pedig a bizonyosságkereső lelki attitűd (Platán), illetve az assemblage-szerű festői viselkedés dominál.

A nemezt használta a telepen most debütáló hajdúböszörményi Prém Vanda – a nemez alakításának gesztustartományait sűrítette kompozícióvá (Tektonika), valamint a folt és vonal grafikai hatásait imitálta allegorikus művén (Átkelő). A másik helyi alkotó, Fekete János négy évtizede visszatérő, maradt is a hagyományos városképi kifejezésnél, ám két (négy-négy kis képből álló) mozaikján Hajdúböszörmény a köztéri szobrok, illetve oszlopok, zászlórudak, kandeláberek dialógusában elevenedik meg, s ebből a statikus jelenlétből kiemelkedve, groteszk önreprezentációs motívumként utal a repülés korlátaira és hiábavalóságára.

Rendszeres résztvevő a szigetszentmiklósi, szürreális, geometrikus és absztrakt impresszionista stíluselemeket vegyítő, ám jellemzően a groteszk jegyében alkotó Pálfy István. A melankolikus-szakrális létanalízis képe a Sárga oldalfény, melyen az emberi, tárgyi és természeti (jelenség szerinti) dialógus formáit faggatja. A Burai István halála óta harmadik éve a művésztelepet vezető debreceni Rácz Imre képeinek főtémája a fény maradt, a benne megfoghatatlan „isteni” lényeg azonban már nemcsak épített és természeti környezeti motívumok (házak, fák) viselkedésében tükröződik, hanem továbblépett a kapcsolati szituációk szimbolikus kifejezését szolgáló emberi figurák felé (Fényben, Áttörő fény).

A szakrálisnál maradva: a Sillye Gábor Művelődési Központban, a telep munkáját hosszú idő óta szervező Kupás Csilla rendezésében, a 16 művész mintegy 40 munkáját bemutató záró kiállításon Burai István-nívódíjat kapott zalaegerszegi Budaházi Tibor geometrikus festményein is transzcendens határtalanságát fogja formai és szellemi rendbe. Barcsay és Picasso között ingadozva, a formajátékok fegyelmében ott van a Töredékek kalandja; diptichonja (Kettős kép) pedig a gondosan kidolgozott felületi antitézisekből alkotott szimmetriában az aszimmetrikus (anima–animus) lélek örök harmóniavágyát szólaltatja meg.

A lengyel Aleksandra Rey szerves és szervetlen (beton és virág) párbeszédét fogalmazza a dekorativitásból formai-gondolati ötleteivel kiemelkedő szecessziós festményekbe; a csehországi Simona Blahutova a roncstelepet teszi a modern élet allegóriájává (Car 1–2); a román Horea T. Salagean a Lelki jegyzetek sorozat két akrilművében az egymással küzdő külső és belső, ösztönös és tudatfölötti erőket jeleníti meg. A budapesti Breznay András triptichonjából kiemelt Hit és Szeretet című képek figurális torzójellegükben is kifejezik a hiányzó reményt; a nívódíjat kapott, szintén fővárosi Ghyczy György a jelek és jelenségek, a betűk és formák, a gesztusok és színek, az ösztönök és fölülemelkedés disszonanciáiból sejtteti: a végső dolgokat nem ismerhetjük, csak a keresés bizonyossága létezik (A végtelen képnek formája nincsen; Az úton járó eltűnni látszik). Az ugyancsak nívódíjjal jutalmazott kárpátaljai Kopriva Attila fes-tőművész egyszerre képes a látványélményt a késő-nagybányaiakat idéző, egyszerre szimbolikus és expresszív realista közegben bemutatni (Böszörményi utca) és asszociatív lelki montázst készíteni (Hazafelé – A csegei kincs titka). 

A 2019. évi Káplár Miklós-díjat Varga József debreceni grafikusművésznek ítélte a szakmai zsűri. Linotípiái nemcsak grafikai műgondjának, hanem archaikus és modern, szakrális és pro-fán, töredék és Egész, látható és megfoghatatlan összegző lenyomatai (Zeleméri katedrális c. triptichonja), s az ősi szimbólumok (pl. kör és kereszt) olyan, a vertikális és horizontális, a tárgyi, szellemi és antropomorf által kijelölt térben helyezkednek el, ahol a nézőben (a nézés aktusában) magára ismer a kollektív emlékezet (Pozitív megerősítés).

Vitéz Ferenc (ÚjMűvészet folyóirat)